Egy kis Sport…

Már otthon felkészültem lélekben arra, hogy ahogy egyre több ideje leszek kiszakadva a „normál” életemből, úgy elkezdenek majd hiányozni az otthoni ízek, illatok. Így nem lepődtem meg, amikor eljött az a pillanat, amkor egyszer csak azt mondtam magamnak: „De ennék egy jó kis gulyáslevest!… túrórudival!”. És ekkor elkezdett kialakulni fejemben egy virtuális étlap, aminek a fedőlapján az állt: „Mit ENNE Balázs”. És ez a könyvecske azóta is lassan növöget. Így az ötödik hónap közepén már ott tartok, hogy néha elfantáziálgatok azon a zabkásán, amit a Dorka szokott reggelizni, és ami az egyetlen kajája, amit nem szoktam lenyúlni tőle 😊
Valahogy így volt ez a sportokkal, hobbikkal is: viszonylag hamar röplabázhatnékom vagy focizhatnékom támadt. És attól kezdve elkezdett kialakulni fejemben egy virtuális „tétlap”is, aminek a fedőlapján az állt: „Mit TENNE Balázs”. És ez a könyvecske is lassan növögetett azóta. Így negyedik hónapra eljutottam odáig, hogy beleírtam: Futni akarok!… És noha zabkásák nincsenek, amiket megehetnék, azért távok vannak, amiket megtehetnék… 😊
Járdákat vagy futópályákat nem találni, de mivel itt irtó kevés autó van, csak azzal a rengeteg motorral kell osztozkodni az úttesten, akik szerencsére annyira nem száguldoznak, hanem többnyire az ember méretű kátyúkat* kerülgetik a betonozatlan utakon. Tehát úgy ítéltem meg, hogy minden adott, hogy elinduljak a városba.
Az utcán sétálgatva gyakorlatilag mindig megbámulnak, utánam köszönnek az emberek, és a gyerekek mutogatva kiabálják, hogy „mutoka!”, vagyis „fehérember”. Na most ehhez az alaphelyzethez jött hozzá, hogy egy rövidnadrágot felvéve nagyjából megnyolcszoroztam a testemből látható „világító” fehér felület, elérve azt, hogy futás közben mindenki elhülve bámulta azt a két kalimpáló neoncsövet, ami nagy lendülettel vitt előre**… de csak egy pillanatig vizslattak, mert tágra nyílt szemükkel reflex szerűen elkezdték lázasan keresni mögöttem az engem üldöző gepárdot vagy oroszlánt, amit meglátva valahogy értelmezhetnék a szituációt. Ám mikor látták, hogy nincsen semmiféle vadállat, ami elől menekülök, akkor ismét csak a neoncsövek bűvöletében próbálták valahova elhelyezni a jelenséget a világmindenség összefüggésein belül…
Azt, hogy folyamatosan néznek, meg utánam szólogatnak, azt már megszoktam, így teljesen felszabadulva tudtam élvezni, ahogy az emberek mellett suhanva fújja a menetszél az arcomat, és újra ráébredhettem, hogy futni nagyon jó dolog.
Egészen 138 méteren keresztül adhattam át magam az élménynek, amikor is megállt mellettem egy motoros, mondván, hogy ő igazából egy taxi, és ha ennyire sietek, akkor szívesen elvisz egy jelképes összegért… mert hát jogos a felvetés, hogy ha ilyen sürgős valami, akkor mi a csudának próbálkozom gyalogszerrel … És mikor kedvesen visszautasítottam az ajánlatott, neki is hallani lehetett a fogaskerekeit, miként valahogy próbálta feloldani ezt a paradoxont… És hasonlóan reagált az a másik 6-7 „taxis” is, akik percenként felhívták a figyelmemet, hogy márpedig velük sokkal gyorsabban elérném úticélomat…
Persze egyáltalán nem csodálkoztam. Egyrészt mert ugyebár „Ez Kongó”, másrészt mert Mbuji-mayiban még soha nem láttam, hogy az emberek kocogni járnának. Amit meg is értek, ugyanis ha valaki reggel negyvenötpercet gyalogol a munkájába, és este negyvenöt percet sétál haza, akkor miután otthon leülve megette a zabkásáját, nem kiáltja el magát, hogy „Asszony add a sportcipőmet! Kocogni támadt kedvem!!!” … És nem azért, mert itt nincs is zabkása…
Pedig láthatjátok, hogy Kongóban sokkal izgalmasabb futni, mint Budapesten róni a szigetköröket.

És Kongóban focizni is sokkal izgalmasabb, mint róni a szigetköröket. Így nagyon megörültem amikor a helyi szerzetesek elhívtak az egyik délután egy barátságos meccsre, hogy csatlakozzak hozzájuk. És azt sem bántam, hogy épp a szárazévszak van, én meg épp fehérember vagyok ember, ennélfogva épp nem annyira bírom a napot… Úgy voltam vele, hogy egy gulyáslevest sem utasítanék most vissza, mert sótlan vagy mert hideg…
Rögtön a bemelegítés után megkérdezték, hogy milyen poszton szeretnék játszani, mire én határozottan, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy jobb csatár, és ők meg mondták, hogy akkor én vagyok Messi, mert hát ha csatár vagyok, meg fehér a bőröm, meg szakállam is van, akkor ennél mi sem egyértelműbb… Én elkezdtem szabadkozni, hogy hát azért ennél lehet, hogy picivel több kell ahhoz… viszont mikor konstatáltam, hogy az egyik mokányabb kopasz srác, német válogatott mezben (!) Cristiano Ronaldónak hívatja magát, akkor én is elhittem magamról, hogy akár lehetek egy pöttöm argentin, aki jól focizik…😊 Persze azért volt egy kis gombóc a torkomban, mert az egyetlen oka annak, hogy ilyen határozottan állítottam, hogy „márpedig én jobbcsatár leszek”, az az volt, hogy a jobb első sarokban volt a pályának egy része, ahova egy kósza pálmafa árnyékot vetett. És én nem vagyok egy nagy edző, de úgy gondoltam ennek azért van stratégiai jelentősége egy afrikai délután… és a második félidőben, térfélcsere után „egy újabb taktikai húzással” posztot váltva kipróbáltam magam bal hátvédként megkeresve ugyanazt a 20 négyzetméteres hűvösebb területet 😉
Miután elkezdődött a meccs, a 7. másodpercben realizáltam, hogy 4 hónap mozgásmentes időszak után nem szereztem vissza a kondimat azzal az egy városi futással, illetve a meccs előtti 5 perces bemelegítéssel… főleg, hogy utóbbi abból állt, hogy a pálmafa alatt próbáltam 5 percen keresztül nyújtott lábbal elérni a talpamat 😃 (vádliig jutottam). Így a mérkőzés 16. másodpercétől az életemért küzdöttem, mert az afrikai melegben végigfutni a 100 méteres pályát az igazából legalább 250 méter, és újra megtapasztalhattam a tér-idő kontinuum furcsa kongói sajátosságait, amiről korábban az utazással kapcsolatban beszéltem (és itt most ezzel nem arra utalok, hogy eltévedtem volna egy focipályán 😃)
Szóval összességében megállapíthatjuk, hogy nem ez volt életem futása, és az is biztos, hogy sokkal élvezetesebb meccseket is játszottam már, mégis mindkét esemény nagyon nagy élmény volt számomra. Mert a gulyásleves és a zabkása sem azért hiányzik mert mindig jól esnek, vagy mert itt ne lennének legalább olyan finom ételek, hanem azért mert ezek így vagy úgy, de az életem részei, amiket talán most megtanulhatok jobban értékelni (#cohello 😉)***…

Balázs

*pontosabb lenne a szakadék kifejezés…
** aki már látott engem sportolni, az sajnos pontosan tudja miről beszélek 😃 😃
*** Dorka, a tanulság nem az, hogy igazából szeretem a zabkását! 😉

A bonobók földjén

Február közepén Richárd és én csatlakoztunk, egy tíz fős belga szemészeti stábhoz és elutaztunk velük Basankusuba, egy kéthetes szemészeti misszióra. Basankusu egy négyszázezres kisváros az egyenlítői vidéken. Illetve korrektebb megfogalmazás a négyszázezres falu. Itt egyáltalán nincs szemészet az év maradék 350 napjában. Pontosabban nem csak itt, hanem pár száz kilométeres körzetben sem. És ilyenkor nem csak az a baj, hogy „nincs szemész” (persze ez is para), hanem az is probléma, hogy ezt a „piaci rést” rendszerint hamar felismeri egy-egy helyi sámán vagy varázsló… És sajnos a tudomány mai állása szerint nem sok szemészeti betegséget lehet kezelni savas spray-vel vagy füsttel… Így nagyon nagy jelentősége van annak, hogy az OWW (Ophtalmology Worldwide) minden évben megszervezi ezt a missziót.
Egy ilyen projekt előkészítése már hónapokkal előtte elkezdődik. A program fő szervezője még októberben összeállított Richárd testvérrel kettő darab, összesen közel két tonnányi konténert Belgiumban, hogy minden felszerelés időben elérjen Kinshasába, ahonnan hajókkal úsztatták volna fel a Kongó-folyón a ládákat a végcélig… De csak volna, mert noha a szállítmány már novemberben megérkezett Afrikába, február elején még mindig a vámon csücsültek rajta. És azon rajtam kívül senki nem csodálkozott, hogy miért marad valami ott három hónapot, ha minden papír és anyagi dolog el van intézve. Richárd csak annyit mondott, hogy ezen nem érdemes gondolkodni, „Ez Kongó”.
Az világos volt, hogy a hajó már nem érne oda időben, így az volt a terv, hogy légi úton megy tovább minden. Igen ám de kiderült, hogy a konténerek túl magasak a teherszállító repülőhöz, így ki kellett őket nyitni, és dobozonként egyesével átpakolni. Igen ám, de sokmillió forintnyi gyógyszert és műszert nem mertek rá bízni a légitársaság munkásaira, hogy pakolják mindent át (mert „Ez Kongó”), így mi ketten három nappal hamarabb elrepültünk a fővárosba, hogy felügyeljük ezt a munkát. Gondoltuk, ennyi idő erre kényelmesen elégnek kell legyen, de amikor a harmadik napon éjszaka az ő gépjük éppen leszállt, akkor mi ezt még dobozokkal a kezünkben kifutópájától 150 méterre figyelhettük, mert még javában pakoltunk a zseblámpák fényében egy régi orosz teherszállító gyomrába. És ezen a szituáción rajtam kívül senki nem csodálkozott, és Richárd is csak mosolyogva annyit mondott, hogy „Ez Kongó”. És ekkor elkezdtem pedzegetni, hogy ez mit is jelent: Igazából a dolgok összeségében itt is sikerülnek, és éreztem, hogy a ládák el fognak jutni Basankusuba, de a „hogyan” és a „mikor” kérdést érdemesebb lazább keretek közt értelmezni. És azóta is többször tapasztaltam, hogy elég nagy improvizatív készségre, rugalmasságra, illetve hitre van szüksége Richárdnak ahhoz, hogy ne kapjon fél évente agyvérzést. 😊 (Most például éppen egy 5 pavilonos szemészeti kórházat épít, amihez ugyebár sokkal több konténer és doboz kell, így ez a projekt sokkal több „lehetőséget” rejt magában 😊)
Másnap hajnalban már a belga kollégákkal kiegészülve indultunk a reptérre. Én összességében nem félek a repüléstől. Sőt kifejezetten élvezem, de amikor egy kis csehszlovák propelleres repülőgépen a motorok beindításakor az ablakon kinézve arra lettem figyelmes, hogy a hajtóműveknél egy-egy ember áll egy-egy hatalmas poroltóval, akkor kicsit átértékeltem a „műfajhoz való viszonyomat”… Viszont ez a kisgép hamar újra megszerettette velem a repülést: jóval alacsonyabban szállt, mint nagytestvérei, így ahogy berregtünk az őserdő felett, gyönyörű panoráma vett minket körül, és olyan érzése volt az embernek, mintha az univerzum legnagyobb brokkoliültetvénye felett haladna, amit apró települések és hatalmas folyamok színesítenek ,de úgy, hogy a látványt még a harmadik órában sem lehetett megunni. És csak 1300 kilométer után bizonytalanodtam el, hogy „Na, márpedig ennyi brokkoli a világon nincsen!” 😊
A leszállás sima volt, és a landolás után 10 perccel megérkezett a teherszállítógép is, amit megszervezni sem lehetett volna pontosabban… és én csak mosolyogtam, és kérdően néztem a csodálkozó Richárdra, hogy ez hogy lehet, hiszen „Ez Kongó” … 😊 Kipakolás következett, majd rögtön elkezdődött a „kórházépítés”. És itt az idézőjel nem is feltétlenül indokolt, mert gyakorlatilag tényleg egy üres épület volt, amibe fel kellett szerelni egy két asztalos műtőt, egy optikát, egy négyréslámpás konzultációs szobát és egy gyógyszertárat. De olyan szinten nulláról, hogy ott kezdtük, hogy vezessük be az áramot és csináljunk földelést * …
Másnap elkezdődött a munka. Picit sokkoló volt megnézni a kifüggesztett várólistát, amin több mint 1500 név szerepelt (és ez csak a várólista). A lista megemésztésére 11 munkanap állt rendelkezésre hét orvosnak (3 tapasztalt szakorvos és négy rezidens). A beosztás úgy volt, hogy mindig két „öreg” volt a műtőben egy „kicsivel”, aki asszisztált vagy kisműtéteket csinált, és ezalatt három „kicsi” rendelt egy „öreggel”, akivel lehetett konzultálni a kétes esetekről. Napi 12-13 órát kellett dolgozni, ami alatt egy fél órás ebédszünet volt. És esténként, sötétedés után úgy indultunk rendszerint haza, hogy még mindig embertömegek várakoztak az udvaron, mert aki mondjuk 300 kilométerről jött, az este nem tudott hova menni, így hát letáborozott a fűre. Az elején különösen fárasztó volt nekem az, hogy úgy kellett francia nyelven kommunikálni, hogy igazából sem a betegek, sem én nem tudtunk jól franciául, és ha valaki a szemészetre jön, azzal „olykor” előfordul, hogy nem lát jól, szóval elmutogatni sem egyszerű a dolgokat 😃 Viszont szerencsére szinte majdnem mindig volt minden orvos mellett egy-egy helyi nővér, aki fordított a törzsi nyelvekről. Sokat segített a morálon az is, hogy azért a szemészetben sok látványos eredmény is van, és amilyen rossz volt hazamenni esténként a várakozó tömegen áttörve, olyan jó volt reggelente leszedni az előzőnap műtött páciensek kötését: „Korábban néztem őt, amint nem lát; Most meg látom őt, amint néz.”
A második vasárnap sikerült beiktatni egy „szünnapot”, ami azt jelenti, hogy aznap csak reggel dolgoztunk, hogy megnézhessük természetes környezetükben az itt őshonos, és csak ezen a vidéken vadonélő bonobókat, akik sok szempontból az emberhez legközelebb álló állatok. Ebéd után hajóra szálltunk és elindultunk megkeresni őket a Kongó egyik nagy mellékágán… ami ugyebár egy folyó… a bonobók meg ugyebár majmok… És hát én nem akartam okoskodni, de úgy gondoltam azért az erdőben egy fokkal több eséllyel találnánk majmokat, mert hát ők viszonylag nem annyira víziállatok. De nem szóltam, mert elvégre nem vagyok egy bonobológus (pedig az egy döbbenetesen menő titulus lenne 😃 „Üdvözlöm! Balázs vagyok, a bonobológus srác!”), és már kezdtem ráérezni, hogy a „mikor” és a „hogyan” kérdésekre kevésbé feszüljek rá. Szóval inkább csak élveztem ahogy a kis motoros tutajokkal haladunk a hatalmas folyamon, és csak dúdoltam magamban a Doors-tól a „this is the end” -et, és az őserdőt bámulva elképzeltem, hogy mindjárt megjelennek a köpőcsöves bennszülöttek, miközben lassan közeledünk Marlon Brando felé**… Egy-egy part menti település mellett találkoztunk is az „őslakosokkal”, de szerencsére ők nem a köpőcsöves, hanem az integető típusúak voltak… És amikor viccből megkérdeztem a kis meztelenül fürdő integető gyerekekre mutatva, hogy „ezek már a bonobók-e”, akkor nem annyira értették a poént, és Richárd nem győzött mentegetőzni, hogy otthon hagytam a szemüvegem… Egy idő után kikötöttünk egy szigetre, ahol rövid előadást tartottak nekünk a helyi élővilágról. Ez volt a nemzeti park központja, és körülötte egy 7-8 házból álló cuki kis falucska volt. Erre a kis falura tényleg a „cuki” szó volt a legjobb jelző. A házak egy részét méretük alapján 5-öt toy-toy wc-nek gondoltam, és az egyik kis viskót tényleg csak művészi installációként tudtam értelmezni: egy kunyhó fűből (!), amibe beszereltek egy ajtót fából (!), amit lezártak egy acél (!) lakattal… És az ember csak áll… És az ember csak néz… És az ember csak morfondírozik, hogy vajon mire gondolt a művész… És annak is megvan a maga bája amikor egy hasonló épületen egy tévéantenna virít napelemekkel. De sok idő nem volt elmerengeni, mert hívtak minket, hogy előbújtak a bonobók az etetésre, és már mentünk is, hogy a parthoz közel hajózva üdvözölhessük legközelebbi rokonainkat.
Ez után már csak négy napot dolgoztunk. Továbbra is napi 12-13 órát folyamatosan, és a negyedik napon úgy, hogy miközben ment a rendelés és folytak a műtétek, azalatt a csapat egy része elkezdte „bontani” a kórházat, és elkezdtünk bedobozolni mindent a következő évre. Ez elsőre furcsa volt, de aztán keserű mosollyal megjegyeztem, hogy ilyenért azért sajnos nem kell a harmadik világba jönni :I . Ekkorra már kevesebb gondom volt a nyelvvel, viszont nehezítette a munkát, hogy megfáztam… és ez elsősorban nem is fizikailag terhelt meg, hanem a tudat, hogy mennyire vagyok életképes, ha sikerül Afrika közepén, az egyenlítőnél megfáznom 😃 Hamar eltelt ez a két hét, és az utolsó napon is aggasztóan sokan várakoztak még, akiknek csak annyit tudtunk mondani, hogy jövőre visszajövünk… Ekkor már több mint 2500 betegvizsgálaton, több mint 250 elvégzet műtéten és több száz felírt szemüvegen volt túl a kimerült csapat.
A haza útról is azt lehet mondani, hogy végül is hazaértünk, de a „hogyan”-t és a „mikor”-t már a körülmények diktálták: Eredeti terv szerint megint eltöltöttünk volna 3 napot Kinshasában, mielőtt visszatérünk Mbuji-mayiba, de az utolsó előtti munkanapon telefonon felkerestek minket, hogy törölték a járatunkat. Azóta sem tudjuk miért, de én arra tippelek, hogy azért mert „Ez Kongó” 😊. Viszont egy kettőmilliós és egy tízmilliós város között csak 2-3 naponta van repülőjárat (busz vagy vonat nincsen), így csak egy éjszakát maradtunk Kinshasaban és másnap hajnalban indultunk is tovább. A repülőtéren a biztonságiőr megtalálta a bicskámat, amit a kézipoggyászomban felejtettem. Nem sok időm volt megijedni és realizálni, hogy buktam egy svájcibicskát, mert egyből jelezte a diszkréten az ujjával, hogy van az a pénz amiért nem veszi észre a késem, és az a pénz 2000 frank volt, azaz körülbelül 500 forint. Most, hogy ezt írom elgondolkodom azon, hogy ilyen árfolyam mellett mennyiért tudnék felcsempészni egy tigristankot a kistáskámban***, és hogy mennyit jattolt az ember, aki miután egy hetet töltött nálunk vendégségben, az indulása előtti utolsó reggelen levágatott egy kecskét, és frissében bezacskózta a kézipoggyászába, de feldolgozottsági szinten ekkor még inkább hasonlított egy legelésző bakra mint egy pörköltre… és hát be kell látni, hogy egy kecske lábszára jóval véresebb fegyver mint egy kisbicska, de még mindig nem annyira közveszélyes, mint az a zacskó szárított sózott hal megszokhatatlan aromával, amit egy nő szorongatott mögöttem hazafelé a fedélzeten 3 órán keresztül…
És azon már nem kezdek el gondolkodni, hogy miért utaztat valaki több ezer kilométeren át több ezer méter magasságban kecskéket és halakat (a két állatot, amit mindenhol lehet kapni), mert talán most is csak az lenne a válasz, hogy „mert Ez Kongó”…
És persze Kongó nem csak „ez”, mert ennek az országnak a színességét, ennek a népnek a varázsát nem lehet leírni egy vagy akár több száz beszámolóval sem, tehát inkább fogalmaznék úgy, hogy „Ez IS Kongó”… egy szelet Kongó
De hogy még ezen kívül „Mi is Kongó?”, arról majd legközelebb…

Balázs

*na mondjuk legalább a földet már előre biztosították a földeléshez :D…
*remélem más is látta az Apokalipszis most című filmet, vagy olvasta a Sötétség mélyént, mert különben most sokan hunyorítanak, hogy „Mi van???”
**kistáskában nem is fér bele egy tigristank. Egy tigristan az hatalmas.

Egy rövid kultúr-szösszenet

Én egy nyitott embernek tartom magamat. Sőt ki merem mondani, hogy én egy nyitott ember vagyok. (Dorkának üzenem, hogy ne ijedjen meg, ez nem egy coming out lesz 😀 …). Nyitott vagyok más kultúrákra, vallásokra, szokásokra, tradíciókra, és kifejezetten szeretek azon morfondírozni, hogy ebben a nagy diverzitásban hol helyezkedik el az általam elfogadott értékrend, illetve, hogy az én normáimnak mitől van nagyobb vagy kevesebb létjogosultsága, mint bárki más normáinak vagy bárki más világnézetének…  

Ezzel a nyitottsággal és hozzáállással jöttem ide Kongóba és ezzel az atitüddel próbáltam felkészülni az itteni afrikai “kultursokk”-okra, amikből van is bőven, de úgy érzem egyenlőre minden ilyen élményt tudok élvezni, befogadni és elraktározni… mondjuk azért rendszeresen megpróbál kizökkenteni engem ez a földrész 🙂


Az egyik első “masszívabb kulturális élményem” egy vasárnapi szentmise volt a helyi plébánián. Azt nem lehet mondani, hogy a kongóiak nem élik meg a hitüket, és ezt már akkor sejtettem, amikor a Richárd sokat sejtető mosollyal azt mondta, hogy ő ide most nem jön velünk, mert ez a típusú helyi mise túl sok az ő hitenek 🙂 (vagy valami ilyesmi…), majd mikor már indultunk Colombosan hozzátette, hogy amúgy mellesleg legalább három óra hosszú lesz…

Na de milyen három óra…

A templom stílusát tekintve finoman szólva eklektikus: kívülről egy hangárra emlékeztet, belül pedig békésen megfér egymás mellett a szűzanya szobor,  a DJ pult és a hozzá tartozó szekrénnyi, fekete hangsugárzók a míves barokk asztalkákon. A meghit hangulatot talán a színesen villogó karácsonyfafüzérek adják meg a belső térnek, illetve maga a szertartás … Igen a szertartás. A szertartás, amin rajtam kívül 3 európai volt, és akikkel az elején rögtön össze is ismerkedtem: egy olasz missziós jött oda hozzám kedvesen, aki szerintem nem mindennap találkozik másik fehér emberrel itt, mert engem meglátva úgy üdvözölt, mint ha legalább is egy faluban nőttünk volna fel (pedig amúgy nem is egy faluban nőttünk fel [a szerző]). Volt vele még 2 vendég: egy pap és egy pöttöm kis hölgy, akik pár napos látogatáson voltak itt Mbuji-mayiban.


Már rögtön az első pillanattól érezni lehetett, hogy itt nem viccelnek: Megszólal a harang, a karmester int a Dj-nek, elindul egy waka-waka utánérzetű szintipopp 150dB-lel, a kórus felzendül, és a ministránsfiúk füstölőkkel a kezükben, lassan, táncolva elkezdenek bearaszolni. A bevonulás táncos koreográfiát nehéz lenne leírni, de azzal talán erzékeltethetem a stílus “frissességét”, hogy utoljára a SOTE-s bulikon láttam hasonlóan mozgó “ministránsokat”… csak én ott bennük még nem láttam meg az ilyesfajta klerikus potenciált… Nagyjából 15 (!) perccel később el is érték az oltárt, amikorra a lemezlovas srác már egy fél koncertet le is nyomott. A szentélyhez érve látszott, hogy már komolyabban veszik a dolgot, és mozgásuk lassan-lassan szinkronizálodott egymáshoz, amitől rögtön egy 90-es évekbeli fiúegyüttes videoklip forgatásán éreztem magam.

Ekkor zökkentem ki először, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy ezt egyszer valahogy videó formájában dokumentálnom kéne, mert egyrészt egyszerűen még a magyar nyelv is szegényes ennek a jelenségnek a pontos megjelenítésére, másrészt úgy gondoltam, hogy otthon egyszerűen nem fognak hinni nekem… de bennem volt persze a kétely, hogy ide az emberek imádkozni jöttek, és nem lenne illendő turistáskodva holmi cirkuszi látvanyosságként kezelni a helyzetet, és a legkevésbé sem akartam megzavarni lelki életüket. Ekkor feltűnt, hogy minden bizonnyal nem csak nekem kattogott ezen az agyam: az olasz pap, az egyetlen fehér ember 30 méteres körzetben előkap a miseruhája alól egy tükörreflexes fényképezőgépet egy körülbelül 25 cm-es objektívvel az oltárnál (az oltárnál, amiről mondhatni, hogy a szertartásnak egy “relative” központi helyszíne, szemben gyakorlatilag mindenkivel), és egy szempillantás alatt csinál 4-5 képet, majd a masinát gyorsan visszaeereszti, és a végén körbe sandít, hogy vajon valaki észrevette-e az ő kis akcióját… úgy gondolom, nem mérte föl eléggé inkognitójának gyenge pontjait, mert ezt a gyors akciót 5-6 alkalommal megismételte. A metódus mindig ugyanaz: fényképező elő… “katt”-” katt”-”katt”… fényképező vissza… végül “pásztázó-nindzsa-nézés”-sel pásztázza végig újból a terepet. Először akkor láttam elbizonytalandoni, amikor egy ilyen ciklus során 150 embert szembevakuzott 🙂 … ezután leheletnyivel hosszabb nindzsa-nézéssel várt ki, és az arcvonásában megjelent a “nem én voltam” ősi mimika is… picivel később pedig  az atya tekintete megfagyott: észrevette, hogy a másik olasz vendég – a pöttöm kis hölgy – a hívek sorai között sétál lassan, és fülig érő mosollyal és precízen dokumentál mindent egy 10 colos tablettel… Azért a miséző helyi plébános igencsak megizzadt abban, hogy egy ilyen párossal versenyezve valahogy a lényegre terelje a nép figyelmét. Aztán az én fegyelmem akkor tört meg, mikor felmerült bennem, hogy mi van akkor, ha ők itt ketten nem is turisták, hanem “zs”-kategóriás itáliai kémek, akiket az olasz hírszerzés rendelt ide, a Kongói Demokratikus Köztársaság szívébe egy szupertitkos bevetésre… 😀 (“mission failed”)… Ebben az olvasatban ez egy kimondottan vicces történet lenne… csak ültem és mosolyogtam… És már fenn sem akadtam azon, hogy a mellettem lévő tizenéves helyi srác képeket csinál magáról a kis Nokiájával a “Mi atyánk” közben. (Már a repülőúton megállapítottam, hogy Kongó bizony szelfinagyhatalom, és hogy itt valószinűleg addig nem szállhatnak fel a gépek a kifutóról, amíg minden utas nem csinál magáról három szelfít…) Viszont akkor már én is kissé elcsodálkoztam, mikor azon kapom mellettem a kis nokiás srácot, hogy igazából  ő közös fotókat csinált rólunk, és épp fejét csóválja, hogy én egyik képbe sem fértem bele teljesen… Nem esett pánikba, mert hamar jött a megoldás: odaadta telefonját az előttünk ülő hasonló formájú fiúnak, hogy kapjon le minket, majd mikor látszólag megelégedett az eredménnyel, egy gyors helycsere következett kettőjük közt, és készülhetett is az újabb kép. Mindezt persze egy szó nélkül, némán lemeneddzelték egymással, mert hát elvégre mégis csak egy misén vannak 🙂 … Ekkor ért hozzánk a  mosolygós tabletes olasz “ügynök”, én meg csak álltam csöndben, faarcall és azon járt az agyam, hogy ezekkel az információkkal vajon mit fog kezdeni az olasz titkosszolgálat…


Hazafelé, felocsúdva a történtekből gondolkodtam el azon, hogy ez nem is valami törzsi, helyi népszokás vagy hagyomány volt, hanem a Vatikán által szigorúan, pontról-pontra szabályzott érvényes szentmise, ami szerkezetét és lényegét tekintve akár az esztergomi bazilika falai közt is megállta volna a helyét… egy  picit beleborzongtam, hogy milyen lesz ha majd tényleg echte kongói kultúrát szippanthatok magamba (valami “congicum”-ot [hungaricum után szabadon 😉 ]). De erről majd legközelebb… Viszont addig is hasonló nyitottsággal próbálom befogadni ezt az országot, kultúrát.


balázs

Az első misszió

Richárd testvér az év nagy részében Mbuji-mayiban, egy 1,5-2 milliós városban rendel, de ezen felül megbecsülni is nehéz, hogy hány millió emberre ő az egyetlen szemész szakorvos itt a megyében, és azt is csak találgatni lehet, hogy pontosan hány tízezer szembeteg és vak ember él ebben a régióban. Ebben a régióban ahol a távolságokat nem lehet érzékeltetni kilométerekben, mert itt európai fejjel felfoghatatlanul hajlik a tér és az idő, amikor  az ember megpróbál A-ból eljutni B-be, és nem érti, hogy három óra alatt hogy-hogy csak 30 km-t haladt kocsival. de erről később….

Ezt a problémát felismerve rendszeresen nekiindul Richárd egy kis szemészeti stábbal, hogy Afrika eldugott pontjaira kihelyezze rendelését, és gyógyítsa a betegeket. Nagyon vártam az első ilyen missziót  mind a szakmai, mind kultúrális szempontból, és persze egy nagy adag kalandvágy is bennem volt.

Az indulást két nappal el kellett halasztani, mert Richárd is és én is megbetegedtünk. Én magas lázzal, gyengén émelyegtem ágyamban, de meg voltam győződve róla, hogy nem maláriás vagyok – ahogy itt mindenki mondta – hanem csak a szokásos képregény klisék szerint épp egy szuperhőssé alakulok át, miután megcsípett egy mutáns szúnyog. És csak azon járt a fejem, hogy vajon milyen képességekkel fogok bírni “moszkítóman”-ként (szúnyogember), és hogy vajon hogy fog állni nekem a testhezálló latex jelmez… így 2 héttel a történtek után kissé csalódva kijelenthetem, hogy nem lett szupererőm, szóval az bizony tényleg malária volt 😦  (vagy moszkítóman a MARVELL® univerzum leggagyibb szuperhőse… ever… persze Aquamant-t leszámítva… nála azért még így is menőbb vagyok… 😀 :D)

dscn7469
Mwene-ditui szálláunk kertje… és a vacsora…

A két hetes misszió első állomása Mwene-Ditu volt. Ez egy körülbelül 400 ezres város  130 km-re Mbuji-mayitól. Szállásunk egy helyi  kis szerzetes közösség rendházában volt: a kertben mindenhol frissen nyírt zöld pázsit tele pálmafákkal és egzotikus virágokkal, közepén  pedig egy hangulatos nádfedeles kis pihenővel, ahonnan merengve nézheti az ember a turbékoló galambokat, a szabadon bóklászó nyulakat, tengerimalacokat(?), kecskéket és a kongóban kifejezetten kreténül hápogó kacsákat. Én azon merengtem ott első nap, hogy akkor ez most vajon giccses-e… de mikor este az atyák felszolgálták a nyúlpörköltet, akkor mosolyogva megállapítottam magamban, hogy ezt kertet bizony nem a giccs kategóriába kell sorolni 😀 Viszont az biztos, hogy a belga misszionáriusok anno tudták, hogy hogyan kell kialakítani azt az idilli milliőt, hogy le lehessen dolgozni évtizedeket, vagy akár egy egész életet egy idegen földrészen távol az otthontól. És az is biztos, hogy Richárdnak is szüksége volt egy ilyen kertre, és egy ilyen nyugodt közegre esténként miután egy nap pár óra rendelés után akár több mint húsz(!) szemet is megoperált…

Mwene-Dituból a hétvégén tovább autóztunk falvakon, dzsungeleken, folyókon és szavannákon át, hogy elérjük a következő állomást: Wikong-ot, aminek elszigeteltségét jól tudom jelezni azzal a ténnyel, hogy a googlemapsen sincs rajta. Itt még sosem volt korábban Richárd testvér (meg valószínűleg más szemész szakorvos sem), de nem csak ő nem fordult meg erre korábban, hanem a fiatalok nagy része más fehér embert sem látott… és mivel itt nincs se tévé, se internet, se “kifejezetten kreténül hápogó kacsa”, ezért érdekességi faktor téren a gyerekek körében nem nagy konkurenciája van egy európai orvosnak: a rendelését gyakran több tucat zsibongó gyerek figyelte, amitől az egész kicsit olyan volt, mint egy Justin Bieber koncert… 🙂 (na jó igazából sosem voltam még Justin Bieber koncerten, és fogalmam sincs, hogy ott mennyien vannak, vagy hogy milyen ott a hangulat…szóval az is lehet, hogy ez tök más volt… 😦 … és különben is: ki az a Justin Bieber? 😉 😀 )

dscn7750
Justin Bieber koncert vol.1  🙂

 Amúgy ez a “közönség” általában még nem is lett volna zavaró, de mikor  az ember diszkréten meglátogatja a város legkisebb helyiségét, akkor picit frusztráló a tudat, hogy a falon túl 25 lurkó azon gondolkodik, hogy a szakállas, sápadt arcú doktor bácsinak vajon “kisdolga” vagy “nagydolga” van éppen… és mikor végeztél, 25 mosolygó szempárról lehet leolvasni, hogy “ők bizony tudják”…

img_7871
Justin Bieber koncert vol.2.

De viccet félretéve én teljesen meg tudtam érteni az apró kis sereg lelkes érdeklődését Richárd ambulálasa után, mert tényleg rengeteg látnivaló volt ám ott. Ott ahol a beteganyag évekig csak gyűlt, és a pácientúra alapján mondhatni, hogy igen csak nagy volt már az igény egy ilyen jellegű egészségügyi projektre. Én egyenlőre csak írnokként recepteket, dekurzusokat és műtéti leírásokat körmöltem (a Tatabányai kórház szemészeti ambulanciájának a szakdolgozóinak külön kiemelném a jelenlegi titulusom 😀 ), viszont ezt a munkát nagyon élveztem, mert így én is mindenkit megvizsgálhattam, ott lehettem az összes műtéten, asszisztálhattam ha kellett, és összességében minden nap legalább két-három olyan esetet mutatott így nekem Richárd amire csak azt mondhattam csettintve, hogy “Azta de fantasztikus ez a szemészet”… és ugye persze ez azt is jelenti, hogy minden nap két-három alkalommal csettintve kellett azt mondanom, hogy “Azta de keveset tudok még a szemészetről…” 🙂

A munka így számomra gyorsan telt, és egy-egy mókás szösszenet ezen felül is tovább színesítette a napokat, mint például egy olyan anamnézis felvétel aminél a beteg egy helyi törzsi nyelven mondja a panaszát a kísérőjének, amit a kísérője fordít egy ottani orvosnak tshilubára (az egy fokkal mainstreamebb helyi nyelvre), amit az az orvos fordít franciára a Richárdnak, amit ő tolmácsol nekem magyarra…és miközben áramlik, konvertálódik az információhalmaz (nyilvánvalóan adatveszteség nélkül) azon agyal másfél négyzetméteren 5 ember, hogy ki a csudának jutott eszébe anno megépíteni Bábel tornyát… 😀

Amikor meg se “szemészeti azta szituáció” se “bábeli zűrzavar” nem volt, akkor azt játszottam, hogy megtippeltem magamban az éppen vizsgált beteg életkorát… Ez ebben az országban sokkal izgalmasabb és összetettebb játék, mint elsőre tűnik. Ilyet otthon is sokszor játszottam a kórházban, de ez itt egy egészen más liga: Itt az emberek számomra teljesen abszurd és furcsa függvényalakot követve öregednek, így nem ritkán 20-30 évekkel lőttem mellé, és nem csak az 50+os kategóriákban, hanem fiataloknál is… persze gyatra eredményeimet  azzal árnyalnám, hogy olykor ők is ennyit tévednek a saját korukat illetőleg 🙂 ( mentségükre legyen, hogy többségüknek nincsen semmi igazolványa, és az “afrikai évszakok” változása sem sokat segít a számolásban 😀 ).

img_7912
A törzsfőnök és az egyik tanácsadó 

Hamar eljött a hazaút, ami előtt meghívott minket vendégségbe a helyi törzsfőnök, és fűfedeles pagodájában fogadott minket tanácsadóival.  A nagyfőnök állítólag nagy tekintély a vidéken, és ezt audienciánkkor az ehhez illő, kellően méltó atmoszférával érzékeltette is. Rendkívül finom egyensúllyal képviselte megjelenésével az ősi kultúra és a modern civilizáció közti közép utat: kikészített leopárd bundaszőnyegre ráhelyezett műanyag, fröccsöntött kertiszéken ülve várt minket. Testét díszes kaftán szerű mintás viselet borította, fején bennszülött motívumokkal színesített korona féleség, oldalán gepárdszőrme hüvelyben ősi kard, és az egész outfitjét egy Gucci öltönnyel dobta fel… Előtte kis kertiasztalka, mely minden bizonnyal a “trónjával” egyazon műanyag bútorgarnitúrából való. A kis asztalkán pénzköteg, okostelefon és pár üveg 2 dolláros kommersz wiskey. És mindezek ellenére (vagy mindezek hatására 🙂 ) tényleg nem lehetett nem komolyan venni, és tényleg volt egy olyan kisugárzása és jelenléte amivel hitelt adott rangjának, és őszintén azt érezhettem, hogy egy fontos helyen vagyok egy fontos embernél. Megköszönte munkánkat, és egy látványos szertartással megáldotta a hazafelé vezető utunkat száraz időt kívánva… Erről az áldásról akár azt is mondhatjuk, hogy nem annyira sikerült, ugyanis az indulás után 120 kilométert több mint 9(!) óra alatt sikerült megtenni  a nagy esőzések miatt. (itt utalnék vissza az első bekezdésben leírt “téridő elhajlásra”, amit rendszeresen tapasztal itt az ember).  A felázott a talaj, miatt többször elakadtunk és az is lassította a haladást, hogy néhol folyóvá változott az úttest, máshol pedig meg kellett javítani a hidat, hogy át tudjunk kelni a folyón. Az út amúgy gyönyörű volt, és nagyon élveztem, de akárhogy is számolgattam, az átlagsebességünkkel a Budapest maraton középmezőnyben végeztünk volna… egy terepjáróal, aminek 4,2 literes motorja van…. persze ott közben nem kell megállni rendbehozni a lánchídat, mielőtt átmész rajta… (egyenlőre :D). Ilyen körülmények közt nem értünk haza aznap, így Mwene-dituban töltöttük az éjszakát, hogy másnap újult erővel három és fél óra alatt végigrobogjunk a hátralévő 130 kilométeren. (Meg kell jegyeznem, hogy azzal a szintidővel már bőven megnyernénk a Budapest maratont 😉  [értelmetlen hasonlítás: lvl.267.])

Így két hét után végre megérkeztünk, hogy kicsit megálljunk, és kipihenhessük az utat, a munkát és a kalandokat. Van is mit kipihenni, ugyanis ezalatt az idő alatt a stáb több mint 500 beteget megvizsgált, és Richárd több mint száz különböző szemműtétet végzett.  

Nagyon megállni viszont nincsen idő, ugyanis csütörtökön repülünk Kinshasaba, ahol csatlakozunk egy Belga szemészeti-teamhez, és velük utazunk tovább egy kisrepülővel Basankusuba, hogy részt vegyünk az egyenlítői vidéken az őserdő közepén egy kéthetes misszióban…Ezt várva számomra picit nehezebb a pihenés 🙂

balázs

“Ez itt a kert…”

img_20170116_095651
“ez itt a kert”

A kert az fantasztikus. olyan mint a paradicsom (talán annyi különbséggel, hogy itt az emberek ruhában járnak, és az egészet egy2,5 méteres betonkerítés veszi körül… ) De tényleg iszonyat jó. Összességében általában nem indulok be egy kerttől, de ebben nagyon tetszik, hogy olyan fákkal van teli, amiknek a gyümölcseit eddig csak női tusfürdők csomagolásán láttam (funfact: itt ezekből nem tusfürdőt csinálnak, hanem megeszik :D). És ezek az egzotikus gyümölcsök mellett mint a mangó, a papaja, a maracuja, a kókusz és az avokádó, ott nőnek békességben, becsülettel helytállva a Richárd által magyarországról hozott gyümölcsök is – mint a paprika, a paradicsom, a saláta, a petrezselyem, a sárgarépa és a karalábé. Hát mi a vagány, ha nem ez?!? (igazából nem tudom, hogy ezek tényleg gyümölcsök-e, vagy hogy mi nem az…ebben béna vagyok)

Él a kertben két kutya is (amikről viszont magabiztosan állítom, hogy nem gyümölcsök ;)…). Bubul és Bulett olyanok mint két csillag: körülöttük mint egy naprendszer bolygói folyamatosan legyek cikáznak, és ha közel megy az ember, megfigyelhetők bolhák pattogásai is, akár számtalan apró napkitőrés… és amúgy körülbelül annyi eszük is van mint két csillagnak :D… de nagyon lehet őket szeretni.

Van két papagáj is. (Kicsit kezd olyan lenni ez a felsorolás, mint Noé bárkájának a check-listje…) a papagájok rendszeresen kukorékolnak és kotkodácsolnak, mivel egy tyúk ól mellett laknak. Ez így leírva nem biztos, hogy annyira mókásnak tűnik, de élőben kifejezetten az. Még így a második héten vége felé is röhögök rajtuk, de azért a harmadik nap magasságában úgy gondoltam tovább kellene fejleszteni őket, így azóta naponta többször is elmantrázom nekik lelkiismeretesen az ő akcentusukkal, hogy “Balázs vagyok”… Eddig semmi siker. Semmi válasz. Csak néznek rám vissza fürkésző tekintettel, és látom a szemükben a mély megvetést…. Talán nekik több eszük van, mint két csillagnak. Minden esetre van még nyolc hónapom, hogy megtanítsam nekik…

Van 3 macska is: egy mama cica és a két kölyke. Róluk nem tudok semmi érdekeset mesélni. Ő csak cicák, akik aranyosak, akár három cica Magyarországon… különbség talán annyi, hogy ők nem egerésznek, hanem gyíkásznak…jó mondjuk ez elég menő.

És ahogy utaltam rá, tyúkokat, meg kakast is tartanak, akik reggelente ébresztenek, és hozzájárulnak a rántottához.

A flóra-fauna számadáshoz meg kell még említeni a tyúkokat meg a kakast, akikre már utaltam, illetve nem hagyhatom ki azt a 3,46 köbméter hangyát és hasonló mennyiségű egyéb csúszómászót, ízeltlábút, akik szintén szerves részei ennek a kis édennek.

balazs

“Balázs menni Afrika”

Megérkeztem Afrikába. Közel két éve vártam ezt a megérkezést, és közel két éve féltem az elindulástól…

Ez kettősség volt bennem mióta egy nyomott, téli, könyvtárazós napon hematológia tanulás közben hogy-hogynem tartottam egy szünetet két fejezet között, és elkezdtem böngészni a neten. Ekkor találtam rá egy origo-s cikkre, ami Hardi Richárdról, missziós testvérről, szemészről szólt. Elolvastam. Majd elolvastam megint, és azt mondtam magamban, hogy “Na én ide ki akarok menni”… Nagyon belelkesültem.

Aztán rögvest le is hűtöttem magam elgondolkodván azon, hogy ha egy ember már egy hete a leukémiákat, a limfómákat és az egyéb vérképzőszervi betegségeket magolná egy könytárban – mint én akkor – és elolvasna  egy cikket egy hörcsögről, aki nyolcvan éve egy szürke szobában  szürke kupakokat csavar fel szürke kupakmenetekre, akkor abban az emberben igenis átvillanna a gondolat, hogy “Na én ide ki akarok menni!!!”, és valószínűleg elkeseredve, fejét a könyvhöz verve hozzá tenné, hogy “de MOST azonnal!“… ilyen ez a hematológia…

Tartottam gyorsan hát három nap szünetet mondván, hogy ez egy fontos kérdés – akárcsak oly sok más a vizsgaidőszakban, ami nem tanulással kapcsolatos 😉 – és mondtam, hogy ezt a felvetést meg kell emészteni mindenféle zavaró tényező nélkül, és ahogy rágtam a témát a lelkesedés csak nem akart múlni… viszont ezzel szemben érdekes módon a második naptól már nem vágytam a hörcsögökhöz kupakokat csavargatni…. egyáltalán nem. Elgondolkodtam ezen is, és ekkor mondtam azt, hogy “én ide ki fogok menni!”… illetve jönni! (pláne hogy addigra utánanéztem, hogy egy hörcsög tutira nem is él 80 évet…)

Megvolt a cél, és megvolt az időpont, így már csak azt a több mint másfél évet kellet kivárni… nyilván senkit sem érdekel most az a másfél év, de ez a másfél év az egyik legjobb másfél évem volt amúgy ( olyan jó volt, hogy az sem zavar, hogy most írom le ötödször azt, hogy “másfél év” … 😀 ). A magán életemen felül is folyamatosan csak jó dolog történt velem, és csak úgy repült az idő a kórházi élményekkel, munkával, az utazás szervezésével, testi-, lelki-, szellemi készülődéssel, tervezgetéssel. Sok kellemes órát, napot eltöltöttem így. Kicsit olyan volt mint egy Advent (csak négy helyett nyolvcanhárom gyertya volt a koszorún…).

Viszont a vége nagyon sűrűre sikeredett ( kicsit mint egy advent…). Én készültem Kongóba, Dorka készült Nepálba, és sokszor úgy éreztük, ha csak az egyikre kéne készülni, az is megterhelné a lelki és idegi kapacitásunkat. Szerencsére Dorka agyon sokat segített nekem mindenben, de így is voltak “izgalmas pillanatok”. Ennek egyik jó példája a vízum megszerzése. Richárd mindig mondta korábban, hogy Kongóban másképp mennek a dolgok, másképp állnak a kongói emberek a feladatokhoz, munkához, precizitáshoz, időhöz. Ebből a életformából egy kis ízelítőt kaptam a vízum igénylésekor: a Kongói Demokratikus Köztársaságnak a legközelebbi nagykövetsége Belgrádban van. Ide kellett menni személyesen az ügyet intézni. Volt egy kis gombóc a torkomban, amikor 2 nappal az utazás előtt elindultam oda, egy balkáni városba, egy afrikai hivatalhoz,  egy skandinávi-vidék időjárási körülményei közt… Kicsit tovább nőt ez a gombóc a torkomban, mikor azt tapasztaltam útközben, hogy ezt a “skandináv időjárást” az autópályán traktorokkal (!) próbálják kezelni 200km-rel a cél előtt…Még tovább nőt ez a “gombócom”, amikor ebben a balkáni városban, Belgrádban a friss 20 centis hóban a nagykövetséghez megérkezve nem találtuk ott a nagykövetet. Ugyanis ő afrikai (lol), Szerbia fővárosa meg meg egy mediterrán város, és e két tényező nem volt hozzá szokva ekkora hóhoz, és ebből az egyenletből nem igazán jön ki az, hogy ő bejön… De aztán vártunk, és aztán megjött, és az egy hónapja elküldött “aktámat” ott helyben 10 perc alatt nulláról kezdve feldolgozták, és kiállították a vízumomat, amikor is realizálták, hogy “nem, nekem a másnapra nem elég, az már késő”. És ekkor végre lenyeltem a gombócot 🙂 Ami két órával később a hazaúton visszanőtt, amikor a határon bevillant, hogy két nap múlva 5 repülőteret fogok megjárni, és ebből 3 Afrikában lesz…. “csak hó ne legyen…” gondoltam magamban. A tisztesség kedvéért persze hozzá kell tenni, hogy mind a nagykövet, mind pedig a titkárnője nagyon kedvesek, szimpatikusak voltak, és tulajdonképpen azt ígérték decemberben, hogy meglesznek időben a papírok, és a papírok végülis meglettek 🙂

Vévre mindent sikerült elintézni, és eljött az én napom: január 13.-a, péntek. A búcsú és az elindulás nehéz volt, sokkal nehezebb mint gondoltam, és sokkal nehezebb, mint ahogy ide azt le tudnám írni. Az út és a sok átszállás fárasztóan, de zökkenőmentesen zajlott le,  így végül több mint 25 órával később, több mint 7000 kilométert megtéve az utam végén szerencsésen megérkeztem utam kezdetéhez Mbuji-mayiba, ahol Richárdék szeretettel – és nem mellesleg hideg sörrel – fogadtak engem a reptéren.

Azóta a kétévnyi félelem elillant, és csak az izgalom maradt…

img_20170126_194408
“És nem tudom, hol lakott itt Vörösmarty Mihály…”