“Balázs menni Afrika”

Megérkeztem Afrikába. Közel két éve vártam ezt a megérkezést, és közel két éve féltem az elindulástól…

Ez kettősség volt bennem mióta egy nyomott, téli, könyvtárazós napon hematológia tanulás közben hogy-hogynem tartottam egy szünetet két fejezet között, és elkezdtem böngészni a neten. Ekkor találtam rá egy origo-s cikkre, ami Hardi Richárdról, missziós testvérről, szemészről szólt. Elolvastam. Majd elolvastam megint, és azt mondtam magamban, hogy “Na én ide ki akarok menni”… Nagyon belelkesültem.

Aztán rögvest le is hűtöttem magam elgondolkodván azon, hogy ha egy ember már egy hete a leukémiákat, a limfómákat és az egyéb vérképzőszervi betegségeket magolná egy könytárban – mint én akkor – és elolvasna  egy cikket egy hörcsögről, aki nyolcvan éve egy szürke szobában  szürke kupakokat csavar fel szürke kupakmenetekre, akkor abban az emberben igenis átvillanna a gondolat, hogy “Na én ide ki akarok menni!!!”, és valószínűleg elkeseredve, fejét a könyvhöz verve hozzá tenné, hogy “de MOST azonnal!“… ilyen ez a hematológia…

Tartottam gyorsan hát három nap szünetet mondván, hogy ez egy fontos kérdés – akárcsak oly sok más a vizsgaidőszakban, ami nem tanulással kapcsolatos 😉 – és mondtam, hogy ezt a felvetést meg kell emészteni mindenféle zavaró tényező nélkül, és ahogy rágtam a témát a lelkesedés csak nem akart múlni… viszont ezzel szemben érdekes módon a második naptól már nem vágytam a hörcsögökhöz kupakokat csavargatni…. egyáltalán nem. Elgondolkodtam ezen is, és ekkor mondtam azt, hogy “én ide ki fogok menni!”… illetve jönni! (pláne hogy addigra utánanéztem, hogy egy hörcsög tutira nem is él 80 évet…)

Megvolt a cél, és megvolt az időpont, így már csak azt a több mint másfél évet kellet kivárni… nyilván senkit sem érdekel most az a másfél év, de ez a másfél év az egyik legjobb másfél évem volt amúgy ( olyan jó volt, hogy az sem zavar, hogy most írom le ötödször azt, hogy “másfél év” … 😀 ). A magán életemen felül is folyamatosan csak jó dolog történt velem, és csak úgy repült az idő a kórházi élményekkel, munkával, az utazás szervezésével, testi-, lelki-, szellemi készülődéssel, tervezgetéssel. Sok kellemes órát, napot eltöltöttem így. Kicsit olyan volt mint egy Advent (csak négy helyett nyolvcanhárom gyertya volt a koszorún…).

Viszont a vége nagyon sűrűre sikeredett ( kicsit mint egy advent…). Én készültem Kongóba, Dorka készült Nepálba, és sokszor úgy éreztük, ha csak az egyikre kéne készülni, az is megterhelné a lelki és idegi kapacitásunkat. Szerencsére Dorka agyon sokat segített nekem mindenben, de így is voltak “izgalmas pillanatok”. Ennek egyik jó példája a vízum megszerzése. Richárd mindig mondta korábban, hogy Kongóban másképp mennek a dolgok, másképp állnak a kongói emberek a feladatokhoz, munkához, precizitáshoz, időhöz. Ebből a életformából egy kis ízelítőt kaptam a vízum igénylésekor: a Kongói Demokratikus Köztársaságnak a legközelebbi nagykövetsége Belgrádban van. Ide kellett menni személyesen az ügyet intézni. Volt egy kis gombóc a torkomban, amikor 2 nappal az utazás előtt elindultam oda, egy balkáni városba, egy afrikai hivatalhoz,  egy skandinávi-vidék időjárási körülményei közt… Kicsit tovább nőt ez a gombóc a torkomban, mikor azt tapasztaltam útközben, hogy ezt a “skandináv időjárást” az autópályán traktorokkal (!) próbálják kezelni 200km-rel a cél előtt…Még tovább nőt ez a “gombócom”, amikor ebben a balkáni városban, Belgrádban a friss 20 centis hóban a nagykövetséghez megérkezve nem találtuk ott a nagykövetet. Ugyanis ő afrikai (lol), Szerbia fővárosa meg meg egy mediterrán város, és e két tényező nem volt hozzá szokva ekkora hóhoz, és ebből az egyenletből nem igazán jön ki az, hogy ő bejön… De aztán vártunk, és aztán megjött, és az egy hónapja elküldött “aktámat” ott helyben 10 perc alatt nulláról kezdve feldolgozták, és kiállították a vízumomat, amikor is realizálták, hogy “nem, nekem a másnapra nem elég, az már késő”. És ekkor végre lenyeltem a gombócot 🙂 Ami két órával később a hazaúton visszanőtt, amikor a határon bevillant, hogy két nap múlva 5 repülőteret fogok megjárni, és ebből 3 Afrikában lesz…. “csak hó ne legyen…” gondoltam magamban. A tisztesség kedvéért persze hozzá kell tenni, hogy mind a nagykövet, mind pedig a titkárnője nagyon kedvesek, szimpatikusak voltak, és tulajdonképpen azt ígérték decemberben, hogy meglesznek időben a papírok, és a papírok végülis meglettek 🙂

Vévre mindent sikerült elintézni, és eljött az én napom: január 13.-a, péntek. A búcsú és az elindulás nehéz volt, sokkal nehezebb mint gondoltam, és sokkal nehezebb, mint ahogy ide azt le tudnám írni. Az út és a sok átszállás fárasztóan, de zökkenőmentesen zajlott le,  így végül több mint 25 órával később, több mint 7000 kilométert megtéve az utam végén szerencsésen megérkeztem utam kezdetéhez Mbuji-mayiba, ahol Richárdék szeretettel – és nem mellesleg hideg sörrel – fogadtak engem a reptéren.

Azóta a kétévnyi félelem elillant, és csak az izgalom maradt…

img_20170126_194408
“És nem tudom, hol lakott itt Vörösmarty Mihály…”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s