Az első misszió

Richárd testvér az év nagy részében Mbuji-mayiban, egy 1,5-2 milliós városban rendel, de ezen felül megbecsülni is nehéz, hogy hány millió emberre ő az egyetlen szemész szakorvos itt a megyében, és azt is csak találgatni lehet, hogy pontosan hány tízezer szembeteg és vak ember él ebben a régióban. Ebben a régióban ahol a távolságokat nem lehet érzékeltetni kilométerekben, mert itt európai fejjel felfoghatatlanul hajlik a tér és az idő, amikor  az ember megpróbál A-ból eljutni B-be, és nem érti, hogy három óra alatt hogy-hogy csak 30 km-t haladt kocsival. de erről később….

Ezt a problémát felismerve rendszeresen nekiindul Richárd egy kis szemészeti stábbal, hogy Afrika eldugott pontjaira kihelyezze rendelését, és gyógyítsa a betegeket. Nagyon vártam az első ilyen missziót  mind a szakmai, mind kultúrális szempontból, és persze egy nagy adag kalandvágy is bennem volt.

Az indulást két nappal el kellett halasztani, mert Richárd is és én is megbetegedtünk. Én magas lázzal, gyengén émelyegtem ágyamban, de meg voltam győződve róla, hogy nem maláriás vagyok – ahogy itt mindenki mondta – hanem csak a szokásos képregény klisék szerint épp egy szuperhőssé alakulok át, miután megcsípett egy mutáns szúnyog. És csak azon járt a fejem, hogy vajon milyen képességekkel fogok bírni “moszkítóman”-ként (szúnyogember), és hogy vajon hogy fog állni nekem a testhezálló latex jelmez… így 2 héttel a történtek után kissé csalódva kijelenthetem, hogy nem lett szupererőm, szóval az bizony tényleg malária volt 😦  (vagy moszkítóman a MARVELL® univerzum leggagyibb szuperhőse… ever… persze Aquamant-t leszámítva… nála azért még így is menőbb vagyok… 😀 :D)

dscn7469
Mwene-ditui szálláunk kertje… és a vacsora…

A két hetes misszió első állomása Mwene-Ditu volt. Ez egy körülbelül 400 ezres város  130 km-re Mbuji-mayitól. Szállásunk egy helyi  kis szerzetes közösség rendházában volt: a kertben mindenhol frissen nyírt zöld pázsit tele pálmafákkal és egzotikus virágokkal, közepén  pedig egy hangulatos nádfedeles kis pihenővel, ahonnan merengve nézheti az ember a turbékoló galambokat, a szabadon bóklászó nyulakat, tengerimalacokat(?), kecskéket és a kongóban kifejezetten kreténül hápogó kacsákat. Én azon merengtem ott első nap, hogy akkor ez most vajon giccses-e… de mikor este az atyák felszolgálták a nyúlpörköltet, akkor mosolyogva megállapítottam magamban, hogy ezt kertet bizony nem a giccs kategóriába kell sorolni 😀 Viszont az biztos, hogy a belga misszionáriusok anno tudták, hogy hogyan kell kialakítani azt az idilli milliőt, hogy le lehessen dolgozni évtizedeket, vagy akár egy egész életet egy idegen földrészen távol az otthontól. És az is biztos, hogy Richárdnak is szüksége volt egy ilyen kertre, és egy ilyen nyugodt közegre esténként miután egy nap pár óra rendelés után akár több mint húsz(!) szemet is megoperált…

Mwene-Dituból a hétvégén tovább autóztunk falvakon, dzsungeleken, folyókon és szavannákon át, hogy elérjük a következő állomást: Wikong-ot, aminek elszigeteltségét jól tudom jelezni azzal a ténnyel, hogy a googlemapsen sincs rajta. Itt még sosem volt korábban Richárd testvér (meg valószínűleg más szemész szakorvos sem), de nem csak ő nem fordult meg erre korábban, hanem a fiatalok nagy része más fehér embert sem látott… és mivel itt nincs se tévé, se internet, se “kifejezetten kreténül hápogó kacsa”, ezért érdekességi faktor téren a gyerekek körében nem nagy konkurenciája van egy európai orvosnak: a rendelését gyakran több tucat zsibongó gyerek figyelte, amitől az egész kicsit olyan volt, mint egy Justin Bieber koncert… 🙂 (na jó igazából sosem voltam még Justin Bieber koncerten, és fogalmam sincs, hogy ott mennyien vannak, vagy hogy milyen ott a hangulat…szóval az is lehet, hogy ez tök más volt… 😦 … és különben is: ki az a Justin Bieber? 😉 😀 )

dscn7750
Justin Bieber koncert vol.1  🙂

 Amúgy ez a “közönség” általában még nem is lett volna zavaró, de mikor  az ember diszkréten meglátogatja a város legkisebb helyiségét, akkor picit frusztráló a tudat, hogy a falon túl 25 lurkó azon gondolkodik, hogy a szakállas, sápadt arcú doktor bácsinak vajon “kisdolga” vagy “nagydolga” van éppen… és mikor végeztél, 25 mosolygó szempárról lehet leolvasni, hogy “ők bizony tudják”…

img_7871
Justin Bieber koncert vol.2.

De viccet félretéve én teljesen meg tudtam érteni az apró kis sereg lelkes érdeklődését Richárd ambulálasa után, mert tényleg rengeteg látnivaló volt ám ott. Ott ahol a beteganyag évekig csak gyűlt, és a pácientúra alapján mondhatni, hogy igen csak nagy volt már az igény egy ilyen jellegű egészségügyi projektre. Én egyenlőre csak írnokként recepteket, dekurzusokat és műtéti leírásokat körmöltem (a Tatabányai kórház szemészeti ambulanciájának a szakdolgozóinak külön kiemelném a jelenlegi titulusom 😀 ), viszont ezt a munkát nagyon élveztem, mert így én is mindenkit megvizsgálhattam, ott lehettem az összes műtéten, asszisztálhattam ha kellett, és összességében minden nap legalább két-három olyan esetet mutatott így nekem Richárd amire csak azt mondhattam csettintve, hogy “Azta de fantasztikus ez a szemészet”… és ugye persze ez azt is jelenti, hogy minden nap két-három alkalommal csettintve kellett azt mondanom, hogy “Azta de keveset tudok még a szemészetről…” 🙂

A munka így számomra gyorsan telt, és egy-egy mókás szösszenet ezen felül is tovább színesítette a napokat, mint például egy olyan anamnézis felvétel aminél a beteg egy helyi törzsi nyelven mondja a panaszát a kísérőjének, amit a kísérője fordít egy ottani orvosnak tshilubára (az egy fokkal mainstreamebb helyi nyelvre), amit az az orvos fordít franciára a Richárdnak, amit ő tolmácsol nekem magyarra…és miközben áramlik, konvertálódik az információhalmaz (nyilvánvalóan adatveszteség nélkül) azon agyal másfél négyzetméteren 5 ember, hogy ki a csudának jutott eszébe anno megépíteni Bábel tornyát… 😀

Amikor meg se “szemészeti azta szituáció” se “bábeli zűrzavar” nem volt, akkor azt játszottam, hogy megtippeltem magamban az éppen vizsgált beteg életkorát… Ez ebben az országban sokkal izgalmasabb és összetettebb játék, mint elsőre tűnik. Ilyet otthon is sokszor játszottam a kórházban, de ez itt egy egészen más liga: Itt az emberek számomra teljesen abszurd és furcsa függvényalakot követve öregednek, így nem ritkán 20-30 évekkel lőttem mellé, és nem csak az 50+os kategóriákban, hanem fiataloknál is… persze gyatra eredményeimet  azzal árnyalnám, hogy olykor ők is ennyit tévednek a saját korukat illetőleg 🙂 ( mentségükre legyen, hogy többségüknek nincsen semmi igazolványa, és az “afrikai évszakok” változása sem sokat segít a számolásban 😀 ).

img_7912
A törzsfőnök és az egyik tanácsadó 

Hamar eljött a hazaút, ami előtt meghívott minket vendégségbe a helyi törzsfőnök, és fűfedeles pagodájában fogadott minket tanácsadóival.  A nagyfőnök állítólag nagy tekintély a vidéken, és ezt audienciánkkor az ehhez illő, kellően méltó atmoszférával érzékeltette is. Rendkívül finom egyensúllyal képviselte megjelenésével az ősi kultúra és a modern civilizáció közti közép utat: kikészített leopárd bundaszőnyegre ráhelyezett műanyag, fröccsöntött kertiszéken ülve várt minket. Testét díszes kaftán szerű mintás viselet borította, fején bennszülött motívumokkal színesített korona féleség, oldalán gepárdszőrme hüvelyben ősi kard, és az egész outfitjét egy Gucci öltönnyel dobta fel… Előtte kis kertiasztalka, mely minden bizonnyal a “trónjával” egyazon műanyag bútorgarnitúrából való. A kis asztalkán pénzköteg, okostelefon és pár üveg 2 dolláros kommersz wiskey. És mindezek ellenére (vagy mindezek hatására 🙂 ) tényleg nem lehetett nem komolyan venni, és tényleg volt egy olyan kisugárzása és jelenléte amivel hitelt adott rangjának, és őszintén azt érezhettem, hogy egy fontos helyen vagyok egy fontos embernél. Megköszönte munkánkat, és egy látványos szertartással megáldotta a hazafelé vezető utunkat száraz időt kívánva… Erről az áldásról akár azt is mondhatjuk, hogy nem annyira sikerült, ugyanis az indulás után 120 kilométert több mint 9(!) óra alatt sikerült megtenni  a nagy esőzések miatt. (itt utalnék vissza az első bekezdésben leírt “téridő elhajlásra”, amit rendszeresen tapasztal itt az ember).  A felázott a talaj, miatt többször elakadtunk és az is lassította a haladást, hogy néhol folyóvá változott az úttest, máshol pedig meg kellett javítani a hidat, hogy át tudjunk kelni a folyón. Az út amúgy gyönyörű volt, és nagyon élveztem, de akárhogy is számolgattam, az átlagsebességünkkel a Budapest maraton középmezőnyben végeztünk volna… egy terepjáróal, aminek 4,2 literes motorja van…. persze ott közben nem kell megállni rendbehozni a lánchídat, mielőtt átmész rajta… (egyenlőre :D). Ilyen körülmények közt nem értünk haza aznap, így Mwene-dituban töltöttük az éjszakát, hogy másnap újult erővel három és fél óra alatt végigrobogjunk a hátralévő 130 kilométeren. (Meg kell jegyeznem, hogy azzal a szintidővel már bőven megnyernénk a Budapest maratont 😉  [értelmetlen hasonlítás: lvl.267.])

Így két hét után végre megérkeztünk, hogy kicsit megálljunk, és kipihenhessük az utat, a munkát és a kalandokat. Van is mit kipihenni, ugyanis ezalatt az idő alatt a stáb több mint 500 beteget megvizsgált, és Richárd több mint száz különböző szemműtétet végzett.  

Nagyon megállni viszont nincsen idő, ugyanis csütörtökön repülünk Kinshasaba, ahol csatlakozunk egy Belga szemészeti-teamhez, és velük utazunk tovább egy kisrepülővel Basankusuba, hogy részt vegyünk az egyenlítői vidéken az őserdő közepén egy kéthetes misszióban…Ezt várva számomra picit nehezebb a pihenés 🙂

balázs

Az első misszió” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s