Egy rövid kultúr-szösszenet

Én egy nyitott embernek tartom magamat. Sőt ki merem mondani, hogy én egy nyitott ember vagyok. (Dorkának üzenem, hogy ne ijedjen meg, ez nem egy coming out lesz 😀 …). Nyitott vagyok más kultúrákra, vallásokra, szokásokra, tradíciókra, és kifejezetten szeretek azon morfondírozni, hogy ebben a nagy diverzitásban hol helyezkedik el az általam elfogadott értékrend, illetve, hogy az én normáimnak mitől van nagyobb vagy kevesebb létjogosultsága, mint bárki más normáinak vagy bárki más világnézetének…  

Ezzel a nyitottsággal és hozzáállással jöttem ide Kongóba és ezzel az atitüddel próbáltam felkészülni az itteni afrikai “kultursokk”-okra, amikből van is bőven, de úgy érzem egyenlőre minden ilyen élményt tudok élvezni, befogadni és elraktározni… mondjuk azért rendszeresen megpróbál kizökkenteni engem ez a földrész 🙂


Az egyik első “masszívabb kulturális élményem” egy vasárnapi szentmise volt a helyi plébánián. Azt nem lehet mondani, hogy a kongóiak nem élik meg a hitüket, és ezt már akkor sejtettem, amikor a Richárd sokat sejtető mosollyal azt mondta, hogy ő ide most nem jön velünk, mert ez a típusú helyi mise túl sok az ő hitenek 🙂 (vagy valami ilyesmi…), majd mikor már indultunk Colombosan hozzátette, hogy amúgy mellesleg legalább három óra hosszú lesz…

Na de milyen három óra…

A templom stílusát tekintve finoman szólva eklektikus: kívülről egy hangárra emlékeztet, belül pedig békésen megfér egymás mellett a szűzanya szobor,  a DJ pult és a hozzá tartozó szekrénnyi, fekete hangsugárzók a míves barokk asztalkákon. A meghit hangulatot talán a színesen villogó karácsonyfafüzérek adják meg a belső térnek, illetve maga a szertartás … Igen a szertartás. A szertartás, amin rajtam kívül 3 európai volt, és akikkel az elején rögtön össze is ismerkedtem: egy olasz missziós jött oda hozzám kedvesen, aki szerintem nem mindennap találkozik másik fehér emberrel itt, mert engem meglátva úgy üdvözölt, mint ha legalább is egy faluban nőttünk volna fel (pedig amúgy nem is egy faluban nőttünk fel [a szerző]). Volt vele még 2 vendég: egy pap és egy pöttöm kis hölgy, akik pár napos látogatáson voltak itt Mbuji-mayiban.


Már rögtön az első pillanattól érezni lehetett, hogy itt nem viccelnek: Megszólal a harang, a karmester int a Dj-nek, elindul egy waka-waka utánérzetű szintipopp 150dB-lel, a kórus felzendül, és a ministránsfiúk füstölőkkel a kezükben, lassan, táncolva elkezdenek bearaszolni. A bevonulás táncos koreográfiát nehéz lenne leírni, de azzal talán erzékeltethetem a stílus “frissességét”, hogy utoljára a SOTE-s bulikon láttam hasonlóan mozgó “ministránsokat”… csak én ott bennük még nem láttam meg az ilyesfajta klerikus potenciált… Nagyjából 15 (!) perccel később el is érték az oltárt, amikorra a lemezlovas srác már egy fél koncertet le is nyomott. A szentélyhez érve látszott, hogy már komolyabban veszik a dolgot, és mozgásuk lassan-lassan szinkronizálodott egymáshoz, amitől rögtön egy 90-es évekbeli fiúegyüttes videoklip forgatásán éreztem magam.

Ekkor zökkentem ki először, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy ezt egyszer valahogy videó formájában dokumentálnom kéne, mert egyrészt egyszerűen még a magyar nyelv is szegényes ennek a jelenségnek a pontos megjelenítésére, másrészt úgy gondoltam, hogy otthon egyszerűen nem fognak hinni nekem… de bennem volt persze a kétely, hogy ide az emberek imádkozni jöttek, és nem lenne illendő turistáskodva holmi cirkuszi látvanyosságként kezelni a helyzetet, és a legkevésbé sem akartam megzavarni lelki életüket. Ekkor feltűnt, hogy minden bizonnyal nem csak nekem kattogott ezen az agyam: az olasz pap, az egyetlen fehér ember 30 méteres körzetben előkap a miseruhája alól egy tükörreflexes fényképezőgépet egy körülbelül 25 cm-es objektívvel az oltárnál (az oltárnál, amiről mondhatni, hogy a szertartásnak egy “relative” központi helyszíne, szemben gyakorlatilag mindenkivel), és egy szempillantás alatt csinál 4-5 képet, majd a masinát gyorsan visszaeereszti, és a végén körbe sandít, hogy vajon valaki észrevette-e az ő kis akcióját… úgy gondolom, nem mérte föl eléggé inkognitójának gyenge pontjait, mert ezt a gyors akciót 5-6 alkalommal megismételte. A metódus mindig ugyanaz: fényképező elő… “katt”-” katt”-”katt”… fényképező vissza… végül “pásztázó-nindzsa-nézés”-sel pásztázza végig újból a terepet. Először akkor láttam elbizonytalandoni, amikor egy ilyen ciklus során 150 embert szembevakuzott 🙂 … ezután leheletnyivel hosszabb nindzsa-nézéssel várt ki, és az arcvonásában megjelent a “nem én voltam” ősi mimika is… picivel később pedig  az atya tekintete megfagyott: észrevette, hogy a másik olasz vendég – a pöttöm kis hölgy – a hívek sorai között sétál lassan, és fülig érő mosollyal és precízen dokumentál mindent egy 10 colos tablettel… Azért a miséző helyi plébános igencsak megizzadt abban, hogy egy ilyen párossal versenyezve valahogy a lényegre terelje a nép figyelmét. Aztán az én fegyelmem akkor tört meg, mikor felmerült bennem, hogy mi van akkor, ha ők itt ketten nem is turisták, hanem “zs”-kategóriás itáliai kémek, akiket az olasz hírszerzés rendelt ide, a Kongói Demokratikus Köztársaság szívébe egy szupertitkos bevetésre… 😀 (“mission failed”)… Ebben az olvasatban ez egy kimondottan vicces történet lenne… csak ültem és mosolyogtam… És már fenn sem akadtam azon, hogy a mellettem lévő tizenéves helyi srác képeket csinál magáról a kis Nokiájával a “Mi atyánk” közben. (Már a repülőúton megállapítottam, hogy Kongó bizony szelfinagyhatalom, és hogy itt valószinűleg addig nem szállhatnak fel a gépek a kifutóról, amíg minden utas nem csinál magáról három szelfít…) Viszont akkor már én is kissé elcsodálkoztam, mikor azon kapom mellettem a kis nokiás srácot, hogy igazából  ő közös fotókat csinált rólunk, és épp fejét csóválja, hogy én egyik képbe sem fértem bele teljesen… Nem esett pánikba, mert hamar jött a megoldás: odaadta telefonját az előttünk ülő hasonló formájú fiúnak, hogy kapjon le minket, majd mikor látszólag megelégedett az eredménnyel, egy gyors helycsere következett kettőjük közt, és készülhetett is az újabb kép. Mindezt persze egy szó nélkül, némán lemeneddzelték egymással, mert hát elvégre mégis csak egy misén vannak 🙂 … Ekkor ért hozzánk a  mosolygós tabletes olasz “ügynök”, én meg csak álltam csöndben, faarcall és azon járt az agyam, hogy ezekkel az információkkal vajon mit fog kezdeni az olasz titkosszolgálat…


Hazafelé, felocsúdva a történtekből gondolkodtam el azon, hogy ez nem is valami törzsi, helyi népszokás vagy hagyomány volt, hanem a Vatikán által szigorúan, pontról-pontra szabályzott érvényes szentmise, ami szerkezetét és lényegét tekintve akár az esztergomi bazilika falai közt is megállta volna a helyét… egy  picit beleborzongtam, hogy milyen lesz ha majd tényleg echte kongói kultúrát szippanthatok magamba (valami “congicum”-ot [hungaricum után szabadon 😉 ]). De erről majd legközelebb… Viszont addig is hasonló nyitottsággal próbálom befogadni ezt az országot, kultúrát.


balázs

Egy rövid kultúr-szösszenet” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s