Február közepén Richárd és én csatlakoztunk, egy tíz fős belga szemészeti stábhoz és elutaztunk velük Basankusuba, egy kéthetes szemészeti misszióra. Basankusu egy négyszázezres kisváros az egyenlítői vidéken. Illetve korrektebb megfogalmazás a négyszázezres falu. Itt egyáltalán nincs szemészet az év maradék 350 napjában. Pontosabban nem csak itt, hanem pár száz kilométeres körzetben sem. És ilyenkor nem csak az a baj, hogy „nincs szemész” (persze ez is para), hanem az is probléma, hogy ezt a „piaci rést” rendszerint hamar felismeri egy-egy helyi sámán vagy varázsló… És sajnos a tudomány mai állása szerint nem sok szemészeti betegséget lehet kezelni savas spray-vel vagy füsttel… Így nagyon nagy jelentősége van annak, hogy az OWW (Ophtalmology Worldwide) minden évben megszervezi ezt a missziót.

Egy ilyen projekt előkészítése már hónapokkal előtte elkezdődik. A  program fő szervezője még októberben összeállított Richárd testvérrel kettő darab, összesen közel két tonnányi konténert Belgiumban, hogy minden felszerelés időben elérjen Kinshasába, ahonnan hajókkal úsztatták volna fel a Kongó-folyón a ládákat a végcélig… De csak volna, mert noha a szállítmány már novemberben megérkezett Afrikába, február elején még mindig a vámon csücsültek rajta. És azon rajtam kívül senki nem csodálkozott, hogy miért marad valami ott három hónapot, ha minden papír és anyagi dolog el van intézve. Richárd csak annyit mondott, hogy ezen nem érdemes gondolkodni, „Ez Kongó”.

Az világos volt, hogy a hajó már nem érne oda időben, így az volt a terv, hogy légi úton megy tovább minden. Igen ám de kiderült, hogy a konténerek túl magasak a teherszállító repülőhöz, így ki kellett őket nyitni, és dobozonként egyesével átpakolni. Igen ám, de sokmillió forintnyi gyógyszert és műszert nem mertek rá bízni a légitársaság munkásaira, hogy pakolják mindent át (mert „Ez Kongó”), így mi ketten három nappal hamarabb elrepültünk a fővárosba, hogy felügyeljük ezt a munkát. Gondoltuk, ennyi idő erre kényelmesen elégnek kell legyen, de amikor a harmadik napon éjszaka az ő gépjük éppen leszállt, akkor mi ezt még dobozokkal a kezünkben kifutópájától 150 méterre figyelhettük, mert még javában pakoltunk a zseblámpák fényében egy régi orosz teherszállító gyomrába. És ezen a szituáción rajtam kívül senki nem csodálkozott, és Richárd is csak mosolyogva annyit mondott, hogy „Ez Kongó”.

És ekkor elkezdtem pedzegetni, hogy ez mit is jelent: Igazából a dolgok összeségében itt is sikerülnek, és éreztem, hogy a ládák el fognak jutni Basankusuba, de a „hogyan” és a „mikor” kérdést érdemesebb lazább keretek közt értelmezni. És azóta is többször tapasztaltam, hogy elég nagy improvizatív készségre, rugalmasságra, illetve hitre van szüksége Richárdnak ahhoz, hogy ne kapjon fél évente agyvérzést. 😊 (Most például éppen egy 5 pavilonos szemészeti kórházat épít, amihez ugyebár sokkal több konténer és doboz kell, így ez a projekt sokkal több „lehetőséget” rejt magában 😊)

Másnap hajnalban már a belga kollégákkal kiegészülve indultunk a reptérre. Én összességében nem félek a repüléstől. Sőt kifejezetten élvezem, de amikor egy kis csehszlovák propelleres repülőgépen a motorok beindításakor az ablakon kinézve arra lettem figyelmes, hogy a hajtóműveknél egy-egy  ember áll egy-egy hatalmas poroltóval, akkor kicsit átértékeltem a „műfajhoz való viszonyomat”… Viszont ez a kisgép hamar újra megszerettette velem a repülést: jóval alacsonyabban szállt, mint nagytestvérei, így ahogy berregtünk az őserdő felett, gyönyörű panoráma vett minket körül, és olyan érzése volt az embernek, mintha az univerzum legnagyobb brokkoliültetvénye felett haladna, amit apró települések és hatalmas folyamok színesítenek ,de úgy, hogy a látványt még a harmadik órában sem lehetett megunni. És csak 1300 kilométer után bizonytalanodtam el, hogy „Na, márpedig ennyi brokkoli a világon nincsen!” 😊

Másnap elkezdődött a munka. Picit sokkoló volt megnézni a kifüggesztett várólistát, amin több mint 1500 név szerepelt (és ez csak a várólista). A lista megemésztésére 11 munkanap állt rendelkezésre hét orvosnak (3 tapasztalt szakorvos és négy rezidens). A beosztás úgy volt, hogy mindig két „öreg” volt a műtőben egy „kicsivel”, aki asszisztált vagy kisműtéteket csinált, és ezalatt három „kicsi” rendelt egy „öreggel”, akivel lehetett konzultálni a kétes esetekről. Napi 12-13 órát kellett dolgozni, ami alatt egy fél órás ebédszünet volt. És esténként, sötétedés után úgy indultunk rendszerint haza, hogy még mindig embertömegek várakoztak az udvaron, mert aki mondjuk 300 kilométerről jött, az este nem tudott hova menni, így hát letáborozott a fűre. Az elején különösen fárasztó volt nekem az, hogy úgy kellett francia nyelven  kommunikálni, hogy igazából sem a betegek, sem én nem tudtunk jól franciául, és ha valaki a szemészetre jön, azzal „olykor” előfordul, hogy nem lát jól, szóval elmutogatni sem egyszerű a dolgokat 😃 Viszont szerencsére szinte majdnem mindig volt minden orvos mellett egy-egy helyi nővér, aki fordított a törzsi nyelvekről. Sokat segített a morálon az is, hogy azért a szemészetben sok látványos eredmény is van, és amilyen rossz volt hazamenni esténként a várakozó tömegen áttörve, olyan jó volt reggelente leszedni az előzőnap műtött páciensek kötését: „Korábban néztem őt, amint nem lát; Most meg látom őt, amint néz.”

A második vasárnap sikerült beiktatni egy „szünnapot”, ami azt jelenti, hogy aznap csak reggel dolgoztunk, hogy megnézhessük természetes környezetükben az itt őshonos, és csak ezen a vidéken vadonélő bonobókat, akik sok szempontból az emberhez legközelebb álló állatok. Ebéd után hajóra szálltunk és elindultunk megkeresni őket a Kongó egyik nagy mellékágán… ami ugyebár egy folyó… a bonobók meg ugyebár majmok… És hát én nem akartam okoskodni, de úgy gondoltam azért az erdőben egy fokkal több eséllyel találnánk majmokat, mert hát ők viszonylag nem annyira víziállatok. De nem szóltam, mert elvégre nem vagyok egy bonobológus (pedig az egy döbbenetesen menő titulus lenne 😃 „Üdvözlöm! Balázs vagyok, a bonobológus srác!”), és már kezdtem ráérezni, hogy a „mikor” és a „hogyan” kérdésekre kevésbé feszüljek rá. Szóval inkább csak élveztem ahogy a kis motoros tutajokkal haladunk a hatalmas folyamon, és csak dúdoltam magamban a Doors-tól a  „this is the end” -et, és az őserdőt bámulva elképzeltem, hogy mindjárt megjelennek a köpőcsöves bennszülöttek, miközben lassan közeledünk Marlon Brando felé**…Egy-egy part menti település mellett találkoztunk is az „őslakosokkal”, de szerencsére ők nem a köpőcsöves, hanem az integető típusúak voltak… És amikor viccből megkérdeztem a kis meztelenül fürdő integető gyerekekre mutatva, hogy „ezek már a bonobók-e”, akkor nem annyira értették a poént, és Richárd nem győzött mentegetőzni, hogy otthon hagytam a szemüvegem…

Egy idő után kikötöttünk egy szigetre, ahol rövid előadást tartottak nekünk a helyi élővilágról. Ez volt a nemzeti park központja, és körülötte egy 7-8 házból álló cuki kis falucska volt. Erre a kis falura tényleg a „cuki” szó volt a legjobb jelző. A házak egy részét méretük alapján 5-öt toy-toy wc-nek gondoltam, és az egyik kis viskót tényleg csak művészi installációként tudtam értelmezni: egy kunyhó fűből (!), amibe beszereltek egy ajtót fából (!), amit lezártak egy acél (!) lakattal… És az ember csak áll… És az ember csak néz… És az ember csak morfondírozik, hogy vajon mire gondolt a művész… És annak is megvan a maga bája amikor egy hasonló épületen egy tévéantenna virít napelemekkel. De sok idő nem volt elmerengeni, mert hívtak minket, hogy előbújtak a bonobók az etetésre, és már mentünk is, hogy a parthoz közel hajózva üdvözölhessük legközelebbi rokonainkat.

Ez után már csak négy napot dolgoztunk. Továbbra is napi 12-13 órát folyamatosan, és a negyedik napon úgy, hogy miközben ment a rendelés és folytak a műtétek, azalatt a csapat egy része elkezdte „bontani” a kórházat, és elkezdtünk bedobozolni mindent a következő évre. Ez elsőre furcsa volt, de aztán keserű mosollyal megjegyeztem, hogy ilyenért azért sajnos nem kell a harmadik világba jönni :I . Ekkorra már kevesebb gondom volt a nyelvvel, viszont nehezítette a munkát, hogy megfáztam… és ez elsősorban nem is fizikailag terhelt meg, hanem a tudat, hogy mennyire vagyok életképes, ha sikerül Afrika közepén, az egyenlítőnél megfáznom 😃 Hamar eltelt ez a két hét, és az utolsó napon is aggasztóan sokan várakoztak még, akiknek csak annyit tudtunk mondani, hogy jövőre visszajövünk… Ekkor már több mint 2500 betegvizsgálaton, több mint 250 elvégzet műtéten és több száz felírt szemüvegen volt túl a kimerült csapat.

DSCF0596
a kórház zárt kapuja az utolsó napon…

A haza útról is azt lehet mondani, hogy végül is hazaértünk, de a „hogyan”-t és a „mikor”-t már a körülmények diktálták: Eredeti terv szerint megint eltöltöttünk volna 3 napot Kinshasában, mielőtt visszatérünk Mbuji-mayiba, de az utolsó előtti munkanapon telefonon felkerestek minket, hogy törölték a járatunkat. Azóta sem tudjuk miért, de én arra tippelek, hogy azért mert „Ez Kongó” 😊. Viszont egy kettőmilliós és egy tízmilliós város között csak 2-3 naponta van repülőjárat (busz vagy vonat nincsen), így csak egy éjszakát maradtunk Kinshasaban és másnap hajnalban indultunk is tovább. A repülőtéren a biztonságiőr megtalálta a bicskámat, amit a kézipoggyászomban felejtettem. Nem sok időm volt megijedni és realizálni, hogy buktam egy svájcibicskát, mert egyből jelezte a diszkréten az ujjával, hogy van az a pénz amiért nem veszi észre a késem, és az a pénz 2000 frank volt, azaz körülbelül 500 forint. Most, hogy ezt írom elgondolkodom azon, hogy ilyen árfolyam mellett mennyiért tudnék felcsempészni egy tigristankot a kistáskámban***, és hogy mennyit jattolt az ember, aki miután egy hetet töltött nálunk vendégségben, az indulása előtti utolsó reggelen levágatott egy kecskét, és  frissében bezacskózta a kézipoggyászába, de feldolgozottsági szinten ekkor még inkább hasonlított egy legelésző bakra mint egy pörköltre… és hát be kell látni, hogy egy kecske lábszára jóval véresebb fegyver mint egy kisbicska, de még mindig nem annyira közveszélyes, mint az a zacskó szárított sózott hal megszokhatatlan aromával, amit egy nő szorongatott mögöttem hazafelé a fedélzeten 3 órán keresztül…

És azon már nem kezdek el gondolkodni, hogy miért utaztat valaki több ezer kilométeren át több ezer méter magasságban kecskéket és halakat (a két állatot, amit mindenhol lehet kapni), mert talán most is csak az lenne a válasz, hogy „mert Ez Kongó”…

És persze Kongó nem csak „ez”, mert ennek az országnak a színességét, ennek a népnek a varázsát nem lehet leírni egy vagy akár több száz beszámolóval sem, tehát inkább fogalmaznék úgy, hogy „Ez IS Kongó”… egy szelet Kongó

De hogy még ezen kívül „Mi is Kongó?”, arról majd legközelebb…

Balázs

*na mondjuk legalább a földet már előre biztosították a földeléshez 😀 …

**remélem, hogy más is látta az Apokalipszis most című filmet, vagy olvasta a Sötétség mélyént, mert különben most sokan hunyorítanak, hogy „Mi van???”

***kistáskában nem is fér bele egy tigristank. Egy tigristan az hatalmas.